Kategória: Egyéb kategória

2026. május 9-től már csak négy jobboldali párt képviselői alkotják a magyar Országgyűlést. Nincs a parlamentben szociáldemokrata párt, és nincs hiteles, társadalmi támogatással bíró mozgalom vagy pártközösség.

Valójában a baloldali közösség kirekesztése már jóval korábban megtörtént, amikor a baloldali szavazók többször vonultak el − sokan „befogott orral” − a szavazófülkék magányába, hogy „most utoljára” leadják szavazatukat az érdemtelen, alkalmatlan és méltatlan politikai színpadi társulat baloldalinak hazudott tagjaira.

A szociáldemokrata identitás kapuőrei eltűnésének egyértelmű jelei voltak, de a vészjelzésekre kiközösítés, gúnyos legyintés és megvetés volt a válasz.

Most Magyarország politikai országútjának egy újabb drámai kereszteződésében állunk, kételyekkel telve: merre van a XXI. századi új szocialista út? Ez most egy történelmi vég, és a szociáldemokrácia az eszmék nagy csatájában veszített? Vagy valójában ez nem is keresztút, hanem zsákutca? Létezik egyáltalán helyes út, mely egyértelműen az eredeti célok felé vezet?

A lehetséges válaszok különböző kilátások, más-más nézőpontok pilléreire épülnek. A válaszokat keresve nem árt a gazdag történelmi hagyatékainkra gondolni, de főleg olvasni, értelmezni, mert a kérdéseinkre a válasz mindig ott keresendő.

Mónus Illés, a magyar munkásmozgalom teoretikusa szerint a pártok és a politikai hatalmak mulandók, a küzdelem megmarad, csak a formái változnak. A mai szociáldemokrata pártok nem azonosak a XIX. század végi munkásmozgalommal, de a cél és a felismerés nem változott. Nem a szocializmus eszméje jutott válságba, hanem az adott társadalom értékrendszere. Értékválságok jönnek-mennek a történelemben, az emberek a csalódásokból tanulva újrakezdik a harcukat, és az elárult ideáljaikhoz más módon ugyan, de visszatérnek.

Az emberi történelem nagy mozgásaiban a politikai gondolkodástörténet különböző eszméi és irányzatai folytonosan megújuló utópiák, feltevések és érvkészletek jegyében íródtak. Ezek fogalmai napjainkra sokat változtak, ám a használt nyelvezet nagy fokú állandóságot hordoz mégis magában. Utópiákra a mai modern világnak is szüksége van, hogy alternatív megoldásokat kínáljon az emberi együttélés rendszerére.

A baloldali hitek viszályainak töredezettségében, mély kihívásaiban is van valami jó: hiszen felszabadulnak a gátak az új gondolatiság és a stratégia előtt.

Ezek az új baloldali independensek elutasítják a barbárság eluralkodását, vagy akár a díszlet- és jelmezcseréjét, a szabadságjogok és az egyenlőség elvét egyszerre alapvetőnek és elidegeníthetetlennek vallják. Minden lassan formálódik, nincs még tiszta, konzisztens kép. Sokféle irányzat létezik, és ezek egyike sem jobb vagy rosszabb, mint a másik.

Egyvalami biztos, hogy az új independensek közösségei új rendszerkeretek szülőivé válnak majd. Most történelmi felelősség van a baloldali szellemi munkások, írástudók vállán, mert úgy szükséges irányt mutatniuk a jövő generációjának, ahogyan elvárták volna, hogy velük tegyék.

Ez csupán a rontáslevétel első lépése, mivel a szemünk előtt zajlik a demokrácia teljes transzformációja, így emberi jellemtelenségek, észérvek nélküli politikai viták jellemzik nyilvános közéletünket. A jobboldal egyik fele a dicsőség paroxizmusában vergődik, a másik nyíltan felvállalja rasszista nézeteit. A bukott harmadik jobboldal pedig egyre jobban hasonlít arra a Grand Hotelre, mely vesztegzár alá került a sok szélhámos vendéggel. A jelenlegi politikai helyzet különlegességét éppen ez a pillanatkép adja.

Az átoklevétel a könyörtelen szembenézéssel folytatódik: nem mismásolással, az igazság homályos ködösítésével, a felelősség eltussolásával, hanem önkritikával. Nem máglyán való nyilvános elégetésre van szükség, hanem a visszavonulásra, az emlékiratok rendezésére, de legfőképpen utat kell biztosítani az új nemzedéknek.

Több írás született már a leendő baloldal jövőjéről, így nemrégen Puzsér Róbert tollából is (2026. július 3., Magyar Hang), aki az eljövendő új baloldal elé Kéthly Anna politikai örökségét állítja. Nincs egyedül ezzel a felvetéssel, ám vannak ténybeli tévedései. Valóban az első és sokáig az egyetlen demokratikus szocialista elveket valló nő volt Kéthly Anna, egyben a magyar szociáldemokrata párt legtekintélyesebb személyisége. Tény, hogy nem forradalmi nézetei voltak, hanem pacifista személyiségéből adódóan a polgári demokratikus átalakulás híve volt. Első parlamenti beszédében, 1922 júliusában a pártja és a maga nevében kijelentette, hogy 1919. március 21-ig mindent vállalnak, utána semmit.

Ezzel együtt tény, hogy nem rágalmazta Szovjet-Oroszországot egyetlen beszédében sem, a Horthy-rendszer idején pedig mindig a bebörtönzöttek, internáltak és az üldözöttek védelmében szólalt fel, humanistaként. 1944 tavaszán pedig ő kért kegyelmet négy halálra ítélt kommunistának.

1947-ben elhangzott pártkongresszusi beszédében kiemelte az antikapitalista és szocialista termelési viszonyok létrehozásának fontosságát, meghirdette az önálló, a maga útját járó, a demokráciáért küzdő szociáldemokrata pártért való harcot. Az 1956. október 24-én újjászerveződő szociáldemokrata párt elnökeként Nagy Imre mellé állt. Az 1973-ban kiadott új szociáldemokrata programban is demokratikus szocialistának vallotta magát. Kéthly Anna azonban sosem volt radikális antikommunista, így a Puzsér Róbert által ajánlott leendő szociáldemokrata út nem járható.

Ennek bizonyítására és a végső átoklevételre álljon itt egy idézet Kéthly Annától, mely 1933. október 8-án, a Népszava hasábjain jelent meg: „Az üldözött szociáldemokráciának, az »idejétmúlt marxizmus« hitvallóinak, az áldozatra szánt millióknak kell összefogniuk, hogy megmutassák: van még elég józan ember az őrültekházában.”

A szerző történész, a Kéthly Anna Alapítvány elnöke

Az írás megjelent a Népszava újságban: