A 19. század utolsó harmadától egyre nagyobb számban jelentek meg a nők helyzetével, problémáival foglalkozó lapok, írások. Az 1870-es években megalakult az Egyesült Királyságban a Nők Szakszervezeti Ligája, és megjelent August Bebel nagy hatású könyve: „A nő és a szocializmus”.
Ezután jelent meg Engelstől „A család, a magántulajdon és az állam eredete” című tanulmánya, és ezzel egyidőben kezdte meg munkáját Németországban az Egyesület a Munkásnők Képviseletére elnevezésű érdekvédelmi szervezet.
1889 új korszakba lépett a munkásmozgalom a II. internacionálé megalakulásával. Clara Zetkin neve után, mint a berlini munkásnők küldötte az állt a párizsi jegyzőkönyv szerint, hogy „A nő felszabadulását csupán a munkának a tőke alól való felszabadítása hozza majd meg. Csak a szocialista társadalomban gyakorolhatják majd a nők az összes jogaikat….a férfiak segítsége nélkül sőt gyakran a férfiak akarata ellenére sorakoztak fel a nők a szocializmus zászlaja alá. De most itt állnak e zászló alatt, és itt is fognak maradni! Itt fognak harcolni felszabadulásukért, hogy elismerjék őket egyenrangú embernek.”
1892-ben a szociéjdemokraták elindítják az Egyenlőség című lapot, Megalakul Amerikában a Nők Nemzetközi Tanácsa, és 1904-ben megrendezik Berlinben a nemzetközi nőkongresszust. 1907-ben a II. Internacionálé ülésével egyidőben tartották az I. nemzetközi szociáldemokrata nőkongresszust. Clara Zetkin beszédében kiemelte, hogy a szocialista pártoknak nem csupán morális kötelessége harcolnia a nők választójogáért, egyenlőségéért. 1910-ben tartották meg Koppenhágában a II. nemzetközi nőkongresszust, ahol a napirendi pontok között szerepelt a béke és egy háború kitörésének veszélye.
Clara Zetkin és néhány társnője itt fogalmazta meg először azt a javaslatot, hogy világszerte tartsanak évente nőnapot, amikor is nőkérdésekkel foglalkoznak majd. Időpontnak március 8-át választották, mert 1908-ban e napon zajlott le a New York-i munkásnők tüntetése. 1910 óta ünneplik világszerte a nőket március 8-án.
1910-ben a koppenhágai nőkongresszuson nem voltak magyar küldöttek. Pedig lett volna miről beszámolniuk, lett volna érdemi mondandójuk. A magyarországi első nagygyűlése 1878-ban volt, beszélhettek volna a kongresszus előtti évtizedek küzdelmeiről, hogy 1903-ban megalakult a Magyar Nőmunkások Egylete. 1905-ben pedig életre hívták az MSZDP nőszervező bizottságát, megjelent a Nőmunkás című lap első száma, és összehívták az I. országos nőmunkás értekezletet.
A hazai nőmozgalom lendületet kapott, a Viharsarokban földmunkásasszonyok sztrájkoltak, a budapesti cselédek tiltakozó gyűléseket rendeztek. Ez nem csupán a fennálló társadalmi viszonyok elleni tiltakozások voltak, hanem megmutatta a nőszolidaritást, valamint, hogy a nők egyre több tudással, világszemlélet formáló erővel bírtak.
A hazai feminista mozgalom és a szocialista nőmozgalom nem kötött egymással szövetséget, sőt gyakran kölcsönösen gyengítették egymás hadállásait. Ez a mai napig élő ellentét leküzdése, az egyik alap feladat a nőszervezetek számára.
A koppenhágai események utóhatása nem leértékelhető, hiszen az 1912-es „vérvörös csütörtök” százezernyi felvonulója között szép számmal voltak nők is.
A magyar nőmunkások 1913-ban szerettek volna először megemlékezni a nőnapról hazánkban, ám ez nem valósult meg csak a következő évben 1914-ben. Soprontól Marosvásárhelyig, Pécstől Kassáig és Hódmezővásárhelytől Salgótarjánig, több tucatnyi helyen rendeztek gyűlést vagy értekezletet március 8-án. Budapesten Buchingerné Ladányi Szeréna szónokolt a nőmunkások képviseletében, Bokányi Dezső pedig az MSZDP nevében. A gyűlés résztvevői végig vonultak a Thököly úton, a Rákóczi úton és a József körúton, hogy minél többen felfigyeljenek az esemény fontosságára.
Néhány nap múlva kitört a világháború.
A nők egyenjogúságáért folytatott harc még zajlik.
A virág nem helyettesítheti az év háromszázhatvannégy napjának nem jelképes, hanem érdemi tetteit.
